Már gyerekként is éreztem, hogy „más” vagyok, mint a többiek.
A szüleim eleinte nem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy előre megmondtam, mi fog történni a családban a rokonokkal, és azzal sem igazán tudtak megbarátkozni, hogy nekem „képzeletbeli” barátaim vannak.
Amikor pedig elkezdtem arról beszélni, hogy egy nagy bajuszú ember van a szobában, aki azt mondja, hogy a dédnagyapám, végképp kivertem náluk a biztosítékot.
Elvittek vizsgálatokra, hogy a mentális és pszichés állapotom megvizsgálhassák az orvosok, de persze hiába csináltak EEG-t, és tettek ki különféle teszteknek, nekem odaátról „súgtak”, hogy mit és hogyan mondjak és tegyek, mert már akkor azt mondták a túloldalról, hogy küldetésem van. Ezt természetesen gyerekként nem igazán értettem, én inkább azt furcsálltam, hogy mások miért nem látják azt, amit én.
Persze senki nem lehet próféta a saját hazájában, de amikor kezdtek megvalósulni a „jóslataim”, akkor már a családom is felkapta a fejét. Mikor a nagymamám halálát előre megmondtam, és hogy ő lesz az egyetlen áldozata a buszbalesetnek. Bár a szüleim még reménykedtek, amikor 5 hétig az intenzíven feküdt, gondolták, hogy bolond ez a gyerek, már megint miket beszél…
Persze bő egy hónap múlva már nem kételkedtek.
Aztán amikor édesapámnak könyörögtem, hogy változtasson az életmódján, mert kilépési pontja jön, és ha nem tesz az egészségéért, akkor nem marad tovább a Földön… de erre ő azt mondta, hogy „csalánba nem üt a menykő”. Hát ütött… 46 éves volt.
Édesanyám egészen eddig a pontig volt szkeptikus.
Aztán abban az élményben lehetett része, hogy testen kívül találta magát, és megjelent neki édesapám teljes valójában, még beszélni is tudtak egymással. Megjegyzem anyukámnak volt ezután még egy testen kívüli élménye. Innentől kezdve már értette, hogy miről beszéltem egészen végig.
Azt szokták mondani nekem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindent látok előre. Kevesen tudják, hogy ez nem szerencse. Mert a saját életemet és karmámat is látom előre. Ettől egyáltalán nem könnyebb nekem sem az életem. Néha nem tudom, hogy ez átok vagy inkább áldás.
Mert amikor az egyetlen lányom halálát is láttam előre, akkor vajon ki irigyelte tőlem ezt a képességet?
Tudom, hogy a mostani inkarnációm egy szolgálat. Szolgálat az emberek felé, hogy segítsek, ahol, és ahogy csak tudok. Felhívjam a figyelmét mindenkinek arra, hogy a jelenlegi életünk végén sem tűnünk el nyomtalanul, hiszen a létezésünk örök.
A legfontosabb, hogy úgy éljünk, hogy a szeretet töltse be a lelkünket, éljünk a világban, de ne hagyjuk, hogy a világ bennünk éljen.
